45. rész: Egy új vámpír

- Na akkor játszunk!- nyögtem harciasan, és elindult a harc a rajongók előtt....

*§*§*§*§*

- Jó reggelt!- ébresztett fel Ben, mire nyöszörögve a fejemre húztam a párnát. Az ágynemű megérintette homlokomat, mire felszisszenve ültem fel. Valami volt ott...

- A harci sebek- nevetett fel Ben. Nem emlékeztem semmire, csak a fájdalmat éreztem bal szemöldököm mögött, mintha valami szurkálná az agyamat. Kellemetlen volt az érzés...

- Tegnap hallottam, hogy zseniális voltál, pedig nem is edzettél!- dicsért meg Ben, míg lecserélt egy kötést a lábamról.

- Mi volt tegnap?- kérdeztem kábultan. Semmire sem emlékeztem! SEMMIRE! Miért?

- Tegnap a koncerten úgy intézted el a vámpírokat, hogy mindenki azt hitte, hogy beépített koreográfia! Lenyűgöző volt!- hadarta elismerően. Teljesen össze voltam zavarodva, emlékeim homályba borulva kavarogtak fejemben. Míg én fejemben turkálva próbáltam előkeresni a tegnap estét, addig Ben tekintete üvegessé vált.
- Egy vámpír van a szobában!- nyögte kétségbeesetten, majd én is feleszméltem. Körbenéztem a szobában, de nem láttam senkit.
- Biztos csak Usheréket érzed.- vontam meg a vállam.
- Nem! Itt van! A szobában!- hangjában bizonytalanság bujkált. Hirtelen fejembe hasított a szörnyű fájdalom. Én is éreztem a vámpírt... Magamban...
Zoé! Zoé, mi a baj?- kapott utánam Ben.
Rettegtem. Tudtam, hogy nem vagyok vámpír, de mégis éreztem a szörnyet szerveimben. Abban a pillanatban vérre vágytam. Teljesen kétségbe voltam esve. Azzá váltam volna, aminek az elpusztítására születtem?
- Ben, engem érzel!- kiáltottam, majd ellöktem magamtól, hisz féltem, hogy tudat alatt cselekszik és megöl, mielőtt gondolkodna.
Barátom, társam arcára sokk került. Tekintete engem méregetett, míg nekem égető érzés gyulladt szemeimben. Próbáltam nem üvölteni, nem akartam, hogy Justin-ék meghallják, ezért a párnába vetettem arcomat.
- Zoé!- kiáltott Ben, majd kiszedett a párnából. Szemeimet csukva tartottam, nem akartam, hogy a fény jobban bántsa tekintetem- Nyisd ki a szemed, Szívem! Nézz rám!- kérte kedvesen, mégis éreztem a kíváncsiságot hangjában.
Lassan próbáltam felemelni szemhéjamat, nagyon lassan. Mikor a fény bejutást nyert látókörömbe minden ezerszer tisztább lett. Tisztán láttam Ben apró borostáját, mely az állán bújt meg, ami eddig fel se tűnt. Az ágyammal szemben lévő virágon megláttam egy vöröshangyát, az ágyon kicsi porszemeket.
- Zoé... Ne.. Neked... vörös a szemed- dadogta barátom, s nekem megálltam a szívem. Hatalmasat nyeltem, majd a tükör felé rohantam. A lábam be volt csavarodva az ágyneműhuzatba, azt hittem, hogy el fogok esni a nagy sietségben, de ehelyett a huzat önmagát megadva fülsüketítő hanggal szakadt szét. A tükör elé vetődtem, és kettő hihetetlen ijesztő vérvörös szempár nézett vissza rám. Abban a pillanatban, mikor megláttam magam sírásban törtem ki.
- Ben!! Nem lehetek vámpír!- suttogtam remegő hangon. Torkomat kaparta a szomjúság, de tartottam magam. Nem ölök embert!
Kétségbeesésemben lezuhantam a földre, könnyeim áztatták bőrömet. Egy dologtól nem kellett tartanom. A sírás nem tehette vörösebbé szemeimet...
- Beszélnem kell Justinnal- suttogtam. Úgy éreztem, hogy csak rá számíthatok, hisz ő mindegyikünknél jobban ismeri a vámpírlétet. Egyedül attól féltem, hogy ez megváltoztathat engem. De azt nem fogom hagyni!
- Ben! Ne szólj senkinek! Este jövök Justinnal!- mondtam neki, majd felkaptam egy napszemüveget, és kirohantam a nappaliba, ahol Usher igéző tekintetével találtam szembe magam.
- Zoé! Nem tudom kiverni azt a csókot a fejemből!- pattant oda mellém, s leheletét megéreztem nyakamon. Ezúttal még hidegebbnek éreztem. Minden érzékszervem érzékenyebb lett.
- Hol van Justin?- bontakoztam ki öleléséből. Láttam rajta, hogy rosszul esett neki, de nagyobb gondom is volt akkor.
Elindultam a szobája felé, nem törődve Usher-rel. Kopogni kezdtem, hallottam az ajtó apró ropogását. Biebs ajtót nyitott.
Derekára fel volt kötve egy lepedő, felsőtestét nem takarta semmi. Haja kócos volt, mellkasán karmolásnyomokat láttam. Abban a pillanatban összetört bennem minden. Arra gondoltam, talán szabad szemmel nem is látnám azokat a nyomokat, de így láttam őket, és úgy éreztem, az utolsó reményemet is elvesztettem. Szemüvegem alól kifolyt egy könnycsepp, melyet Justin barátian értetlenül törölt le.
- Szükségem van rád!- suttogtam remegő hangon, fejemet levetettem a föld felé.
- Nem ér rá?- kérdezte, míg az ágyára pillantott, ahol Caitlin feküdt egy szál melltartóban, és bugyiban. Nehezemre esett elhinni, hogy még nem lépték át azt a határt... Bevallom, hogy rettenetesen fájt, hogy úgy láttam őket, bármire képes lettem, volna, hogy elhozzam onnan Justint. Szerencsére elég volt pár szó is.
- Nem ér rá. Az életemről van szó- suttogtam remegő hangos, miközben próbáltam visszafojtani ismét előkívánkozó könnyeimet. Habár Biebs nem látta a szemeimet hangomból kihallotta a félelmet. Túl jól ismert.
- Egy perc és jövök. - zárta rám az ajtót, s én gyorsan elsiettem. Nem akartam hallani, amit Ciat-tel beszél utána. Elveszettnek éreztem magam a saját testemben. Reménykedtem abban, hogy később irányítani tudom majd az átváltozásomat, és előnnyé kovácsolni ezt a dolgot. Milyen szép egy félvámpír vámpír irtó...Mire a nappaliba értem Justin már jött is utánam. Megálltam, hogy megvárjam. Felém közeledve vette fel pólóját s csatolta be övét. Az ajtóból még Cait siránkozott és kérlelte, hogy maradjon de Juss szinte észre sem vette.
- Mi történt? - hajolt közel hozzám Justin. Tekintetemet Usherre vetettem, aki ismét a kanapén ült. Szemeiben egyaránt látszódott az irigység, fájdalom, harag.
- Ne itt. - fogtam meg a számomra legfontosabb ember kezét és húztam magammal. Kiérve a hotelből, beszálltunk a kocsimba és én rögtön a volán mellé ültem.
- Ne vezessek inkább én? - kérdezte kedvesen bár félve Justin.
- Nem... - feleltem kicsit ridegen. Beült mellém és én a gázra tapostam. Az úton mind ketten feszültek voltunk és egy szót sem szóltunk egymáshoz. Néha elkaptam a tekintetét. Láttam rajta, hogy őt tényleg érdekli mi történt velem és aggódik. Ez jólesett, bár inkább kerültem a szemkontaktust. Megérkeztünk a város szélén lévő rétre. Leparkoltam a kocsival és kiszálltam. Justin követett. Elindultam a rét felé de a kocsi orránál Justin elkapta a kezemet.
- Héé. - szólt aranyosan. - Itt már elmondhatod. - fogta meg a másik kezemet is. Körülnéztem, de még mindig túl sok ember nyüzsgött körülöttünk.
- Csak gyere. - engedtem el egyik kezét és ismét elindultam. A rét közepére érve megálltam és Justin szemébe  néztem. A szemüveget még mindig magamon tartottam. Nagyot sóhajtottam majd beszélni kezdtem. A szavak elég nehezen jöttek ajkaimra, keresgélni kellett a betűket.
- Justin én... - nem is tudtam, hogy hogy kezdjem. - Szörnyű dolog történt... - folytattam nagy nehezen. Justin közelebb lépett és megsimogatta arcomat.
- Mégis mi? - szeme csillogott.
- Emlékszel még arra, amikor én majdnem.... meghaltam. - hangom kissé megcsuklott. - Amikor Usher mentett meg. - itt még jobban megakadtam. Tudtam, hogy ez a téma elég kínos kettőnk között. Láttam, hogy ekkor Justin is megszeppent és próbálta megérteni, hogy mit akarok ezzel mondani.
- Zoé én sajnálom...de egyszerűen lefagytam... - kezdett mentegetőzni. - Nem is tudod mennyire rossz volt az, hogy segíteni akartam de nem tudtam. - nem nézett a szemembe. Próbáltam a szavába vágni de nem hagyta. - Minden nap eszembe jut ez a szörnyű emlék. Próbálom elfelejteni de egyszerűen nem megy. Azzal a tudattal élek napról napra, hogy majdnem hagytam meghalni életem sze...- ekkor szünetet tartott. - Téged.
- Justin nem erről van szó. - mondtam kicsit hangosabban, ezzel próbálva elűzni bűntudatát. - Sikerült Ushernek megmentenie de nem teljesen. - ekkor fejét felemelte és értetlenül nézett rám. - Justin....bennem maradt vámpírméreg... - szemeibe ijedtség tűnt fel. Ekkor levettem a napszemüvegemet.  - Már vámpír is vagyok. - ejtettem ki a súlyos jelentéssel bíró szavakat a számon, majd elfordultam. Nem bírtam volna ki sírás nélkül azt, ahogy meglepetten bámulja, vérvörös szemeimet. Egyszerűen csak nem akartam látni arcát.
- Zoé!- mondta alig hallhatóan. Fogait csikorgatta, ideges volt?- Kérlek, nézz rám!- suttogta kedvesebb hangon. Nem ment. Nem mozdultam.
- Nem akarom, hogy lásd- leheltem a szavakat, de tudtam, hogy tisztán hallja őket.
- Ne félj, Életem!- fogta meg bal kezemet, és éreztem, ahogy megmozdul testem. Tekintetemet ráemeltem, már ő is vámpír volt, kezében ott lógott a medálja.
- Gyönyörűek!- mondta mosolyogva.
- A szemeim?- kérdeztem bizonytalanul, kicsit elpirulva.
- Nem, istenem, a melleid!- szólalt meg, és én egy pillanatnyi sokk után hatalmas nevetésben törtem ki. Hirtelen azt hittem, komolyan gondolja. Ő is nevetett és így, hogy ő is átváltozott már nem éreztem magam olyan különcnek. - Mondjuk ha már így vámpír lettél.... - kezdte sunyin. - Megnézném mit tudsz... - vonta fel egyik szemöldökét.
- Ezt meg hogy érted? - kérdeztem vissza.
- Az lehet, hogy vámpírirtóként elbánsz velem, de vajon vámpírként is sikerül?
- Most ezt vegyem kihívásnak...? - néztem rá kérdően de tetszett amit csinál.
- Akár... - s száján egy féloldalas mosoly jelent meg. Nem telt el pár másodperc és "harcolni" kezdtünk.
Konkrétan fel sem eszméltem, de már a földön feküdtem, míg ő a hátamon ült, és ráütött egyet a popsimra.
- Azt hiszem, vámpírként jobb vagyok!- nevetett, de öröme nem tartott sokáig. Lábamat az égbe emeltem, és dereka köré fontam, majd egy lendületes, de gyenge rúgással eltávolítottam hátamról, és felperdültem álló helyzetbe.
- Még csak most kezdtük- vetettem oda neki felhúzott szemöldökkel. Lepett tekintettel kelt fel a földről, majd harciasan elmosolyodott, és egymás felé kezdtünk el rohanni.
Felmértem a helyzetet, láttam, hogy erősebbet ütne, ezért inkább át akartam ugrani feje felett, de elkapta lábaim, mikor felemelte kezeit. Előre rántott és én kézenállásba estem elé. Nem tétlenkedtem, lábaim nyaka köré fontam, és "eldobtam őt" a semmibe. A nevetőgörcs hasamban bujkált.
- Béna vagy!- fuldokoltam a nevetéstől, de ez egy "harc", koncentrálnom kell.
Hirtelen előttem termett, kezeimet hátam mögé szorította, és egy apró csók ajkamra lehelése után hátrarúgott. Erős rúgás volt, mégsem fájt. Nem estem el, de a füvön hat méter csíkot hagytam. Ismét mellettem termett, és ölébe kapott, s a következő pillanatban, már egy árnyékos helyen ültünk a földön, fejem ölébe volt hajtva. Azt akartam, hogy az a pillanat örökké tartson. Mind a ketten elfáradtunk de élveztük ezt a kis "megmérettetést".
- Már majdnem olyan jó vagy mint én... - nevetett fel Justin mire én óvatosan megharaptam az eddig mellkasomon heverőkezét. - Naaa. - szólt rám majd megpuszilta a homlokomat.
- Justin... - szólaltam meg lassan. - Ez a nap csodálatos volt. - feltekintettem arcára amelyen egy mosoly látszódott.
- Szerintem is. - felelte. -  Akár csak a régi szép időkben... - éreztem a fájdalmat hangján. Nekem is fájt.
- Tudod...vannak rossz döntései az embereknek. - mondtam most már kicsit komolyabban. - Nekem is volt egy szörnyű. - nagyot nyeltem és nem fojtattam.
- Mindenkinek van. - cirógatta meg arcomat. Arca olyan megértést és nyugalmat sugárzott amely nagy hatással volt rám.
- Kár volt elengednem téged... - szemeimet lesütöttem. Nem akartam tudni a reakcióját. Nem szólt semmit ezért felültem, így szembe kerültem vele. - Justin én még mindig.... - de mire befejezhettem volna a mondatot már Justin szája az enyémmel eggyé vált. Egyik keze az arcomat tartotta finoman, másikkal pedig a hátamat simogatta.
- Még én is. - felelte miután ajkaink elváltak egymástól. Ekkor picit megnyugodtam de eszembe jutott a Caitlinnek tett ígéretem. Gondolataimból egy csikiző érzés billentett ki. Karomra pillantottam és egy "hatalmas"  pók mászott rajtam.
- Jaj ne! - kiáltottam és már Justin ölében is voltam, aki értetlenül nézett rám miként törölgetem a karomat.
- Megijedtél egy ilyen kis póktól? - kacagott gúnyosan.
- Ez nem vicces. - játszottam el a megsértődött lányt.
- Hisz te vagy az egyik legjobb vámpírvadász... - csodálkozott és még mindig kacagott.
- Nem az egyik, hanem A legjobb. - nyújtottam ki a nyelvem.
- Tényleg....már kérdezni akartam, hogy hogyan is lettél te a legjobb? - fordított magával szembe, de még mindig az ölében ültem. Elgondolkoztam egy picit, hogy hogy is volt ez az egész aztán beszélni kezdtem.
- Tudod..a szakításunk után nagyon padlón voltam. Már két nap után éreztem, hogy életem egyik legrosszabb döntése volt ez. Igazából, a szakítás előtt, te voltál a mindenem, a legfontosabb számomra. - JBiebs gyönyörű szemei érdeklődve néztek s hallgatta a "mesémet". - Aztán mikor már te nem voltál, a harc vált a mindenemmé. Naponta több órát edzettem és rengeteg vámpírral végeztem. Arra hajtottam, hogy a legjobb legyek.
- És sikerült... - szorított magához Justint és egy "büszke mosolyt" varázsolt arcára. - Szóval a "Justin mentes" két éved edzéssel telt? - érdeklődött finoman.
- Nagyjából igen... - válaszoltam. - Ja és igen... - eszembe jutott hirtelen valami. - Miután végeztem....Emmával egyetlen szót sem ejtettem ki a számon. Hosszú ideig nem beszéltem. - Ekkor Justin szemei hatalmasra nyíltak és arca döbbentté vált.
- Egyetlen árva szót sem szóltál? - úgy kérdezte mint aki el sem akarja hinni az előbb elhangzottakat.
- Pontosan... - visszagondoltam arra az időre és a hideg járta át testemet.- Találd ki mi volt az első szavam amikor újra beszélni kezdtem és hogy mikor volt ez?! - mosolyodtam el. Justin úgy tett mint aki erősen gondolkodik majd megvonta a vállát. - Justin! - mondtam.
- Tessék szívem. - szólalt meg.
- Nem te hülye! - nevettem fel. - Az volt az első szavam, hogy Justin. - szemei ismét felragyogtak. Láttam rajta, hogy örül ennek.
- Biztos szexin ejtetted ki a nevemet, olyan hosszú csend után. - mondta kicsit nagyképűen.
- Én nem nevezném épp szexinek... - fintorogtam.
- Mivel is érdemeltem ki ezt a megtiszteltetést? - kérdezte. - Mi volt az ami újra megszólalásra ösztönzött?- próbált komoly lenni több-kevesebb sikerrel.
- Hallottam amint anyuék egy cikkről beszélnek és egyfajta eljegyzésről...kicsit hallgatóztam és hát mikor kezdett összeállni a kép, hogy rólad van szó egyszerűen annyi indulat gyülemlett fel bennem, hogy muszáj voltam megszólalni.
- Akkor az tényleg nem lehetett valami szexi.... - tette viccessé ismét a témát. Egyszerűen mosolya elvarázsol, tekinteteiben elveszek. Magamnak sem akarom bevallani de úgy érzem, ő az akivel az életemet eltudnám képzelni. Szemébe néztem és lábaim szinte remegni kezdtek. Ismét forró csókolózásba kezdtünk. Akár órákon keresztül tudtam volna folytatni, hisz ajkai mézédesek. Egyszerre lassan és érzékien eközben mégis vadul és forrón csókol. Sajnos egy vaku villanása félbeszakította a meghitt pillanatot. Kinyitottam szemeimet és Justinra pillantottam. Értetlenül néztünk egymásra pár másodpercig, aztán észrevettünk egy paparazzit aki még egyet kattintott hatalmas, profi fényképezőgépével. Amint észrevette, hogy nem örülünk a most készült képeknek futásnak eredt. Pár másodpercig ismét tétlenül ültünk majd felpattantam Justin öléből és őt is felsegítettem.
- Indulhat a vadászat? - néztem Justinra majd egy halvány bólintás után a paparazzi után eredtünk.

Ma átléptük a 30ezres nézettséget! Nagyon Szépen Köszönjük! (:  Úgy gondoltuk, hogy így megérdemeltek egy viszonylag hosszabb részt ;) Közösen írtuk Petrával és reméljük mindenkinek elnyerte a tetszését. (: A kommenteket ne felejtsétek!!!! puszi: Dettus.